Érdekes történetek világunkban

a nagyvilágan

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

Rockefeller

A kezdet

Ezt egy lókupec és vándorgyógyszerész jelentette, aki az 1840.-es évek második felében járta New York állam falvait, lovakat, valamint "olvasztott kristálycukorból és különbözõ gyógynövények keverékébõl" készült "csodagyógyszert" kínálgatott. Valódi neve mindmáig titok, annyi bizonyos, hogy "dr. Rockefeller William Avery"-nek nevezte magát, ezt a nevet házassága után törvényesíttette.

Hét gyermeke volt, akik közül az elsõ 1839.-ben született. Ez a fiú lett a petróleum király, és a dinasztia megalapítója. Neve: John Davidson Rockefeller. Kereskedelmi iskolát végzett, és még csak 16 éves volt, amikor segédkönyvelõ lett Cleveland városában, egy szén- és gabona ügynökségnél. 19 éves volt, amikor önállósította magát. Bizományosi üzletet nyitott 1.000 dollár tõkével. A pénzt apjától kapta kölcsön - rendkívül magas - évi 10 %-os kamatra !!!

A betegség

Alig egy évvel késõbb súlyos gyomorbaj tört ki rajta. Több mint két évig csak kétszersültet és aludttejet ehetett. Az orvosok korai halálát jósolták. Haja és szemöldöke kihullott, arca ráncos lett. Húszévesen éppen olyan ráncos volt, mint élete utolsó évében (kilencven éves korában), amikor éppen 37. háziorvosát temette el…

Az olajláz

1862.-t írtak, amikor a 23 éves Rockefeller figyelmét felkeltette az olajláz, és az Ohio államban feltárt olajkutaktól kb. 200 mérföldnyi távolságban, Clevland környékén olajfinomítót állított fel. Nem véletlenül választotta ezt a helyet. Ez a múmiaarcú fiatalember volt ugyanis az elsõ, aki felismerte a szállítás jelentõségét az olajüzlet szempontjából. Rájött, hogy Clevland az amerikai Nagytavak közelében, két vasútvonal keresztezõdésénél, kulcsszerepet fog játszani abban, hogy az olaj, az akkor legnagyobb ipari területekre, az USA keleti partvidékére eljusson.

Rockefeller megszerezte a Déli Finomító Társaság részvénytöbbségét. Ez szállította a nyersolajat a finomítókhoz, s ennél fogva szükségszerûen kapcsolatba került a legnagyobb vasúttársaságokkal.

Akkortájt három nagy társaság (az Erie, a Central, és a Pennsylvania) mûködött a petróleum mezõk és a finomítók közötti területen.

Elsõként a Pennsylvania vezetõivel kötött titkos megállapodásokat. Ezeknek a részletei, csak késõbb, az olajkirály ellen indított bírósági eljárások során kerültek nyilvánosságra. Lényegük, mindenesetre az volt, hogy Rockefeller a maga részérõl biztosítja, meghatározott mennyiségû nyersolaj szállítását.

Feltétele az volt, hogy az õ olaját a Pennsylvania fele áron szállítsa, és ugyanakkor még titkos visszatérítést is adjon a Rockefeller versenytársai által fizetett magasabb fuvardíjakból. Ez magyarán azt jelentette, hogy Rockefeller olaja olcsóbb volt, mint a konkurenciáé…

Ezek, még csak a legszelídebb módszerek voltak. Felvásárolta a hordókat, és az olajtankokat, hogy a konkurensei ne tudjanak szállítani. Megszervezte a tõkés világ elsõ ipari kémhálózatát, és ennek segítségével felvásárolta azokat a földeket, amelyeken keresztül versenytársai csõvezetéket akartak lefektetni. Olyan finomítókat alapított, amelyek látszólag szemben álltak vele, de valójában az õ kezében voltak, s amikor konkurensei szövetséget kötöttek ezekkel a finomítókkal, csak késõbb ébredtek rá, hogy az ellenfélnek adták el a vállalatukat.

A Standard Oil

1870.-re Rockefeller már legyõzte legnagyobb versenytársait, és egymillió dollár alaptõkével megalapította a Standard Oil Társaságot.

Ekkor került szembe a Pennsylvania vasúttársasággal, amivel korábban sikeresen együttmûködött (azért, mert a vasúttársaság tulajdonosai ráébredtek arra, hogy egyre inkább a Rockefeller féle szállítmányoktól függenek). Ezért elhatározták, hogy minden erejükkel, Rockefeller egyik megmaradt konkurense, az Empire Finomító Társaság oldalára állnak.

Válaszként a Standard ügynökei elözönlötték az olajmezõket, és mindenütt, az Empire árainál magasabb árat kínáltak a nyersolajért. Így a nyersolaj ára egyre magasabbra emelkedett, s egy adott ponton Rockefeller váratlanul leszállította a finomított olaj árát, mindazon városokban, ahol az Empire is árult olajat. Ez persze nagy anyagi kockázat, és áldozat volt a számára, de tudta, ha sikerül tönkretennie az Empire - Pennsylvania szövetséget, a most kockára tett pénz busásan megtérül.

A Pennsylvania már ingyen szállította az Empire olaját, de még így sem tudtak versenyezni Rockefeller árdömpingjével. Közben nõtt az elégedetlenség a Pennsylvania munkásainak a körében, mivel a vasúttársaság tömeges elbocsátásokkal, és fizetéscsökkentéssel igyekezett mérsékelni, az ingyenes szállítás okozta veszteségeket.

A lázadás

Rockefeller kém- és biztonsági szolgálatának, munkásruhába bújtatott ügynökei is megjelentek a vasúti munkások között. Erõszakos, és lehetõleg fegyveres fellépésre tüzelték õket. 1877. Júliusában (Pittsburgh városában) kirobbant a híres "fûtõházi lázadás". A Pennsylvania vezetõi a milicisták beavatkozását kérték. Az elsõ sortûz 20 munkást ölt meg. Ez a sortûz azonban valóságos felkelést robbantott ki. A milicisták ezt elõször visszaszorították, de a tömeg sorra gyújtotta fel a mozdonyokat, és az olajszállító vagonokat. Hajnalra Pennsylvania már a Fehér Házhoz fordult, s végül a Szövetségi hadsereget vetették be a fûtõházi munkások ellen.

Újabb sortüzek következtek. Újabb halottak és sebesültek. Rockefeller ügynökei, persze feladatuk elvégzése után, nyomban elpárologtak. Mire a sortüzek elhallgattak, és elszállt az égõ vasúti kocsik füstje, Rockefeller a fûtõházi munkások véráldozatával szétrombolta az Empire - Pennsylvania szövetséget. Ötszáz olajszállító vagon, ezer teherszállító, és százhúsz mozdony semmisült meg.

A Pennsylvania a szó szoros értelmében "hason csúszva" vonult Rockefeller színe elé, és elfogadott minden feltételt. A tárgyalások végén, a Standard Oil ura osztotta el a neki leginkább megfelelõ arányban az olajszállításokat, a legnagyobb vasúttársaságok között. Ettõl kezdve, gyakorlatilag senki sem szállíthatott olajat Amerikában, a Standard Oil engedélye nélkül…

A Pennsylvania felett aratott véres "diadal", nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1899.-ben már az USA csaknem teljes finomító ipara a Standard csoport kezében volt…

Rockefeller trösztje 34 részvénytársaságon keresztül, 80 társaságot egyesített, és 100.000 embert foglalkoztatott. Az USA egyik legnevesebb ipartörténésze (Ida Tarbell) azt írta a Rockefeller vagyon kialakulásáról szóló híres könyvében, hogy "A XIX. század második felében az amerikai üzletemberek félelme a Standard Oiltól, csak ahhoz a rémülethez hasonlítható, amelybe Napóleon ejtette Európa uralkodóit a XIX. század elején".

A szétdarabolás

Ekkortájt kezdõdött az amerikai törvényhozásban az a nagyszabású küzdelem, mely a Standard Oil monopólium szétdarabolását tûzte ki célul, mégpedig a tõkés "szabad verseny védelmének" jelszavával.

Rockefeller már a herc elsõ menetében elébe vágott az állami intézkedéseknek. Kihasználta, hogy a különbözõ államokban, más, és más tröszt ellenes törvények voltak érvényben. Ohio államban, ahol a Standard Oil született, ezek a törvények viszonylag szigorúak voltak.

Rockefeller megkereste 80 vállalata közül azt, amelynek székhelyén legenyhébbek a trösztellenes törvények, s ahol a legolcsóbban megvásárolhatók a helyi politikusok. Így esett a választása New Jersey államra. Emberei busás vesztegetési pénzekkel dolgoztak, és szinte hetek alatt rávették New Jersey törvényhozását, hogy a Standard Oil testére szabott tröszttörvényeket dolgozzanak ki.

Az egész vállalatot átszervezték. A 80 vállalatot tömörítõ 34 részvénytársaságból 20-at csináltak. Ezek technikailag "függetlenek voltak egymástól", valójában azonban az addig szinte névtelen Standard Oil of New Jersey szárnyai alá tartoztak. Még azt a trükköt is megcsinálták, hogy feloszlatták a Standard Oil közös igazgató bizottságát. Persze csak névleg. Az igazgató bizottság a Broadway 26. számú házban éppen úgy ülésezett, mint eddig. Csak a nevétõl fosztották meg. A hivatalos levelezésekben ettõl kezdve így említették a döntéseiket: "Az urak a Broadway 26. 1400-as szobájában találkoztak, és véleményük szerint…"

A harc ezzel még nem ért véget, mert az USA-ban olyan általános volt a felháborodás Rockefeller praktikáival szemben, hogy az ellene vívott harc, belpolitikai küzdelem, és az elnöki népszerûségért folytatott hajsza szerves részévé vált.

A század elsõ éveiben, ilyen belpolitikai, és propagandacélokból indította meg Theodore Roosevelt elnök, az immár átszervezett Standard monopólium elleni új támadást. Az ügy lassan mászott végig, a különbözõ amerikai bíróságokon, és egyik fontos állomásához akkor érkezett el, amikor az USA Szövetségi Bírósága, Rockefeller egyik vállalatát, a titkos szállítási tarifák használata miatt pénzbüntetésre ítélte.

A szóban forgó vállalat, a Standard Oil of Indiana volt. A bírói ítélet úgy szólt, hogy a törvénytelen szállítási tarifák minden alkalmazásáért, külön - külön 20.000 dollár kártérítést kell fizetni. Ez nem kevesebb, mint 29 millió dollár, büntetést jelentett.

Rockefeller - ráncos fején fehér parókával - éppen golfozott, amikor a küldönc meghozta neki a pénzbüntetés hírét. Az olajnábob felbontotta a levelet, elolvasta, és 10 cent borravalót adott a küldöncnek. Aztán így szólt a társaihoz: "Folytassuk a játékot, uraim". Az egyik megkérdezte: "Mennyit kell fizetni ?" Rockefeller nyugodtan válaszolta: "29 millió dollárt". És, - mint azt önéletrajz írója, Albert Carr megjegyzi - "Soha olyan jól még nem golfozott, mint ezen a délutánon".

(Rockefeller hidegvére érthetõbbé válik, ha meggondoljuk azt, hogy 1882 és 1906 között, tehát 24 esztendõ alatt, 70 millió dolláros tõkével 700 millió dollár profitra tett szert - tehát évenként több mint 40 %-os haszonnal dolgozott).

Persze Rockefeller azt is tudta, hogy az ellene indított keresztes hadjáratot sohasem fogják következetesen végigharcolni. Hiszen a kapitalizmus fejlõdése, már régen véget vetett az USA-ban a szabad verseny korszakának. Mellesleg, ugyan az a Theodore Roosevelt, aki belpolitikai okokból és a közvélemény kedvében járva perek sorozatát indította a Standard Oil ellen, csendben lehetõséget adott egy másik "ragadozónak", Morgan nagybankárnak az addig független, közepes acélvállalatok felvásárlására, és az United States Steel , acélmonopólium létrehozására.

Így hát Rockefeller tudta, hogy minden ellene irányuló döntés szükségszerûen formai lesz, bármilyen határozottnak, és keménynek tûnjenek is.

 A Standard ügy 1911 nyarán jutott el a Legfelsõbb Bíróságig, amely elmarasztaló ítéletet hozott, Rockefellert a Standard Oil monopólium feloszlatására kötelezte. Ekkor kapta a Standard Oil a mai formáját. A monopóliumot, természetesen csak látszólag bontották szét. Valójában megtartotta érdekeltségeit, és csak névleg változtatta át a Standard Oil of New Jersey nevével fémjelzett vállalkozását, alapítványok, önálló vállalatok és családi érdekeltségek laza szövevényévé. A valóságban hatalma érintetlen maradt, sõt növekedett… Sõt, maga Rockefeller az ítélethirdetést követõ tõzsdemanipulációkkal 56 millió dollárt keresett…

A terjeszkedés

Rockefeller az "új" Standard élén változatlan könyörtelenséggel folytatta a "harácsolást". Az övé volt az egyik leghírhedtebb magánrendõr, és sztrájktörõ vállalat. A jogaiért küzdõ munkásokat rendre eltiporta, és ugyanezt a sorsot szánta a konkurenciájának is.

Elsõként az akkori idõk második legnagyobb olajkitermelõ országa (Oroszország irányába) szeretett volna terjeszkedni. De ekkora már itt jelentõs érdekeltséget szerezetek a Nobel - Rothschild tulajdonban lévõ vállalkozások. Velük ugyan szövetséget kötött, de mivel nem tudott megfelelõ helyi kapcsolatokat kiépíteni, nem tudta megvetni a lábát Bakuban. Mind itt, mind más területeken is a Royal Dutch Shell lett a legnagyobb vetélytársa. Köztük bontakozott ki az olaj történelmének legkönyörtelenebb árháborúja.

Ez akkoriban a kínai piac meghódítását jelentette. A Standard a kínai falvak ezreiben osztogatott ingyen lámpákat, abban a reményben, hogy azokat Rockefeller olajával fogják megtölteni. A Shell jóval közelebb volt (Indonéz érdekeltségei miatt) a kínai piachoz, ezért Rockefeller ingyen lámpácskáit többnyire Shell olajjal töltötték meg a falusiak…

Rockefeller ekkor világméretben megkísérelte azt a fajta árháborút, amivel az amerikai belsõ piacot megszerezte. Itt azonban lényegesen kedvezõtlenebbek voltak a körülmények, ezért végül kénytelen volt kiegyezni a Shellel.

A háború

Szinte hónapra beazonosítható, hogy Rockefeller mikor látta meg az elsõ világháborúban rejlõ olajlehetõségeket. 1915.-ben még attól tartott, hogy a háború miatt összeomolhat a lassan nemzetközivé váló Standard érdekeltség. Ebben az évben még az angol - francia szövetség javára meghirdetett, amerikai hadikölcsönjegyzést is elutasította. Rockefeller két évvel késõbb ébredt, és a második kölcsönjegyzésbe már beszállt 70 millió dollárral.

1917. végén nem csak a németek, hanem a franciák is olajellátási gondokkal küzdöttek, ezért az amerikai elnökhöz fordultak segítségül. Ebben az üzletben hangzott el a késõbb híressé vált mondat "A következõ csatákban a petróleum éppen olyan fontos, mint a vér". A Standard Oil a háború utolsó 18 hónapjában majdnem 15 millió tonna olajat szállított Európának. (Ekkor csak a Standard Oil of New Jersey nyereségét hozták nyilvánosságra, ez ebben a 18 hónapban 200 millió dollár volt, /ebben persze nincs benne a "szétdarabolás utáni, önálló" vállalatok nyeresége…/).

A terjeszkedése során megszerezte a közel-keleti olaj 15 %-át. (A harmincas években Ibn Szaud, a jelenlegi király apja mindössze 247.000 dollárért adta el az elsõ területet Rockefellernek).

Maga a dinasztia persze öregedett, és az "õsragadozó" nem érte meg a második világháború kitörését. Már jó néhány évvel halála elõtt fia, II. John D. Rockefeller vitte az ügyeket.

Az üzleti fogások, amiket a dinasztia alkalmazott, méltóak voltak az alapítóhoz. (Pl. csak a második világháború kitörése után derült ki, hogy a Standard Oilnak a német olajüzlet minden ágában voltak érdekeltségei.) Hitler hódító háborújában jelentõs szerepet játszó I. G. Farben tröszttel, kartellegyezményt kötöttek. (A Standard visszavonult a mûgumi, mûbenzin piacról, cserébe az I. G. Farben termékeivel nem jelent meg az amerikai piacon). A háború után a szenátus vizsgálatot indított ebben az ügyben, és kiderült, hogy kölcsönösen használták egymás szabadalmait, és az ezért járó jutalékot mindkét cég megkapta a másiktól, az összegeket Dél-Amerikán keresztül utalták át. A Rockefellereknek, érthetõ módon a nürnbergi bíróság kiválogatásában is benne volt a kezük, hiszen vigyázniuk kellett arra, hogy a náci trösztökkel kötött üzleteik ne kerüljenek nyilvánosságra.

Furcsa felfogás

John D. Rockefeller enyhén szólva különös ember volt. Szilárd meggyõzõdése volt, hogy vagyonát, magától a Mindenhatótól kapta, és Istenkáromló az, aki ezt el akarja venni tõle. Amikor a törvényhozás elkezdte vizsgálni a Standard Oil monopólium ügyeit, a következõt mondta: "A Jóisten adta nekem a pénzt. Mint megbízott kezelem mások tulajdonát, az Isteni Gondviselés megbízásából. Éppen ezért Isten és az emberiség iránti kötelességemnek tartom, hogy minden centet, amelyet vállalatomba beruháztam, továbbra is a társadalom jóléte érdekében használjam fel".

Amikor a tönkretett versenytársai elkeseredett vádakkal illették, megbízta a legelõkelõbb New York-i Baptista templom lelkészét, hogy a nevében a következõ nyilatkozatot tegye: "A Standard Oil voltaképpen a könyörületesség angyala, amely felkeresi az embereket, és azt tanácsolja nekik: Mentsétek meg magatokat, mint Noé a bárkában, és hozzátok minden vagyonotokat. Mi átveszünk tõletek minden felelõsséget, és kockázatot."

Ez a fajta magatartás végigvonult a dinasztia történelmén. Pl. amikor a TIME riportot készített David Rockefellerrel, a dinasztiaalapító egyik unokájával, annak fényûzõ elnöki szobájában, a következõken mondta: "Apa és nagyapa sohasem engedte meg, hogy úgy érezzük, mintha korlátlanul lenne pénzünk.", példaképpen elmondta, hogy " hétéves korában, ha édességet akart venni, kétdolláros órabérért, hat órán keresztül kellett leveleket gereblyéznie a család birtokán. Ha gyomot irtott, minden kihúzott szálért 25 centet kapott. Zsebpénze 25 cent volt hetenként. Ennek felhasználásáról üzleti könyvet kellett vezetnie, amelyet apja hetente ellenõrzött. Pontatlan könyvelésért 10 cent, büntetés járt…"

E póz átlátszóságát nem volt nehéz felismerni. Az "öreggel" folytatott személyes beszélgetések alapján Jung, egyik elõadásán, amit a zürichi egyetemen tartott, így jellemezte õt: " Az egyetlen dolog, ami ennek a tudatnak a sivatagából kiemelkedik: az Én. Õ az abszolút egocentrikus, aki az egész világot önmagán keresztül ítéli meg. Olyannyira, hogy mindenkit egyszerûen gonosznak tart, akinek érdeke ellenkezik az övével. " ezen az elõadásán Jung "tudatgrafikonokat" rajzolt a táblára, a kor néhány híres emberérõl. Bemutatta, hogy mindközül a Rockefelleré a legegyszerûbb…

A birtok

Amerikában a Rockefellerek létesítettek elõször olyan, több tízezer holdas (!!!) birtokot, amelyen a család minden tagjának külön palotája emelkedett. Ez a birtok ma is megvan, nem messze New York-tól. A neve Kykuit. Magas falak, tömör vaskapu, fegyveres õrség, és rendõrkutyák védik a betolakodóktól.

A fõépület, egy ötvenszobás, György korabeli stílusban épült gránitpalota. Ma már senki nem lakik benne. A fivéreknek megvolt a maguk különálló kastélya a birtokon, és persze megszámlálhatatlan más rezidenciájuk, egyéb helyeken.

A dinasztia

Jelenleg a harmadik generáció uralkodik. Az alapító fia után, annak öt fia, és egy lánya kapta meg a vagyon feletti rendelkezés jogát, amely hivatalosan, rajtuk kívül alapítványok, és különbözõ létesítmények szövevényes tulajdonában van. (Ez utóbbi az adó megtakarítások miatt. Pl. a jótékonysági alapítványok adókedvezményt kapnak.) Jellegzetes, hogy a család tagjai általában nem fizetnek örökösödési adót. Hagyománnyá vált ugyanis, hogy a dinasztia mindenkori tagjai "elajándékozzák" vagyonukat az utódaik számára, és így formailag szegényen halnak meg. (Az ajándékozási adó lényegesen kevesebb, mint az örökösödési…)

Ez azt a látszatot kelti, mintha a vagyon egyre jobban szétterülne, a birodalom irányítása egyre személytelenebbé válna. Idõközben a Standard Oil of New Jersey is nevet változtatott, belõle lett az Exxon.

A testvérek közül III. John D. Rockefeller irányítja az alapítványokat, jótékonysági intézményeket, amelyek mind a politikai befolyás, mind az adók szempontjából rendkívüli jelentõséget kaptak.

David Rockefeller vált a dinasztia üzleti kulcsemberévé. Az õ kezében volt a Chase Manhattan Bank, amely más olajmonopóliumok (pl. Shell, British Petróleum) pénzügyeinek intézésében is döntõ szerepet játszik. Birtokára sorozatban érkeztek a külföldi államfõk látogatóba (miniszterelnökök, királyok, császárok), és pártállás nélkül, az USA politikájának irányítói.

A harmadik testvér Laurence az új beruházásokról dönt.

A negyedik, Nelson pedig a dinasztia "látható megbízottja". Õ 1979.-ben (70 éves korában) halt meg. Négyszer volt New Jersey kormányzója, Ford elnöksége idején pedig alelnöki tisztet töltött be. 1940.-ben belépett Roosevelt elnök kormányába, és õ dolgozta ki az USA második világháború utáni latin-amerikai politikájának az alapelveit. 1952.-ben õ választotta ki az USA két külügyminiszterét (Dean Rusk, és Kissinger) ! Amikor Nixont elnökké választották, felajánlotta a Nemzetbiztonsági Tanácsadói tisztséget Kissingernek, aki nyomban David Rockefellerhez sietett, s csak az õ fejbólintása után fogadta el a felkínált állást. Tehát nem túlzás azt mondani, hogy Kissinger (akit a Harvardról emeltek ki), volt a dinasztia megbízottja a politikai hatalom látható csúcsain…

Nixon bukása után rövid ideig Ford következett, aztán Carter. Ám ennek a kabinetnek is az egyik "szürke eminenciása" (Zbigniew Brzezinski) is a Rockefeller család felfedezettje volt…