Érdekes történetek világunkban

Martin Luther King

Amikor Martin Luther King, az amerikai négerek polgári jogainak erõszak nélküli érvényesítéséért küzdõ fekete apostol, a Nobel-békedíj minden idõk legfiatalabb kitüntetettje s a fekete Amerika nagy reményû vezére politikai gyilkosság áldozata lett, Amerika szerte rendkívül viharos eseményekre került sor.

Negyvenhat amerikai városban törtek ki súlyos zavargások. A tüntetõk, akikhez a helyzettel visszaélõ züllött elemek csatlakoztak, 547 házat gyújtottak fel, kirakatokat és boltok százait törték be és fosztották ki. Washington Hetedik és Tizennegyedik utcája füst borította csatatérre emlékeztetett. A Capitol lépcsõjén gépfegyverek jelentek meg, a fõvárosba tizenkétezer katonát vezényeltek, Johnson elnök a nyugalom és rend megõrzésére szólította fel a lakosságot, és elhalasztotta a Hawaii-szigetekre tervezett repülõútját. Robert Kennedy szenátor repülõgépet bérelt, hogy King holttestét Memphisbõl Atlantába szállítsa, ahol a lelkész családja élt. Abban az utcában pedig, ahol Kinget meggyilkolták, a Nemzési Gárda több ezer felfegyverzett tagja lépett szolgálatba.

A négerek lázongása már 1955. december 1-én elkezdõdött. Ezen a napon tagadta meg Alabamában Rosa Park, hogy a városi autóbuszban átadja a helyét egy fehérnek. Mivel a sofõr felszólítására sem engedelmeskedett, bíróság elé állították, a fehér bíró tizennégy dollár pénzbírságra ítélte. King lelkész ezek után a montgomeryi baptista templom szószékérõl a városi személyszállító eszközök bojkottjára hívta fel a fekete amerikaiakat. A négerek háromszáznyolcvanegy napig jártak gyalog munkába, de gyõztek. Martin Luther King lelkész a jogfosztott amerikaiak vezérévé vált, a feketék és fehérek közötti békés közeledés apostolává.

Városról városra utazott, gyûléseken szónokolt, éhségmenetet szervezett Washingtonba. 1968. április 4-én Memphisbe (Tennessee) érkezett törzskarával, és megszállt a Lorraíne-motelben. Este hat óra után kiment az erkélyre, s a korláton áthajolva az utcán álló Ben Branch énekessel beszélgetett. Éppen azt mondta neki, hogy az Uram, végy magadhoz… kezdetû éneket érzéssel énekelje. Ezek voltak King utolsó szavai. Nyomban ezután, 18:23-kor az esti szürkületben lövés dörrent.

King fölegyenesedett, a torkához kapott, majd a földre zuhant. Valaki törülközõért rohant a fürdõszobába, megpróbálták elállítani az erõs vérzést. King sofõrje, aki mellette állt, késõbb elmondta, hogy a lelkész meglepettnek látszott, és hihetetlenül lassan hanyatlott el. A közeli St. Joseph's Hospitalba szállították, de az orvosok már egy órával a merénylet után, hogy Martin Luther King halott. A támadó pontosan célzott, egyetlen lövéssel szertefoszlatta a fekete Amerika reményeit, és jelt adott az Egyesült Államokban élõ négerek mindmáig legnagyobb felkelésére.

Mint már annyiszor, a törvény õrei ezúttal is siettek kijelenteni, hogy a merénylõ egymaga cselekedett, a gyilkosság nem szervezett összeesküvés eredménye. Ramsey Clark igazságügy miniszter ilyen értelemben tett nyilatkozata azonban meglehetõsen elhamarkodottnak bizonyult. A rendõrség ugyan elég kompromittáló tárgyat talált, a gyilkos a tetthelyen hagyta a puskát, a töltényhüvelyt, az utazótáskát és távcsövet, hátrahagyta ujjlenyomatát, sõt egész tenyerének lenyomatát, õ maga azonban eltûnt. S a helyzet az FBI nyomozóira nézve egyre kedvezõtlenebbül alakult.

Egyelõre csak néhány alapvetõ tényt sikerült megállapítaniuk. 1968. április 4-én kb. 15:15-kor a Lorraine-motellel szemben levõ olcsó memphisi Rebel-panzióba egy jól öltözött fiatalember érkezett, John Willard néven iratkozott be, és szobát bérelt. Hat óra tájban, kezében puskával, bement a közös fürdõszobába. Bezárta maga mögött az ajtót, az ablakhoz állt, és figyelte a szemközti motelt. Amikor King lelkész megjelent az erkélyen, nyugodtan, pontosan célba vette, és megnyomta a ravaszt. Jól célzott.

A vendégek a lövést hallva összefutottak, a gyilkos azonban rájuk kiáltott, hogy tûnjenek el, a puskát még mindig a kezében tartotta, és kiszaladt az utcára. Útközben elõször a fegyverét dobta el a Canipe Amusements Company bejáratánál, majd a táskáját is, beugrott fehér Ford Mustangjába, és délkeleti irányban kihajtott a városból.

Sok ember látta, néhányan közülük személyleírást is adtak róla a rendõrségnek, s jelentették, hogy merre ment. A nyomozók mégis hamis nyomon indultak el. Mint késõbb kiderült, az FBI minden hájjal megkent ügynökei egyenesen belerohantak a nekik állított csapdába. Ez a körülmény pedig kétségessé teszi Clark miniszter azon állítását, hogy nem kitervelt összeesküvésrõl volt szó. Alighogy követni kezdték a tettes nyomait, egy ismeretlen rádióamatõr belekiáltotta az éterbe, hogy készüléke véletlenül vette egy rádióadóval ellátott kék Plymouth vezetõjének ismételt hívását, hogy üldözõbe vett egy gyorsan haladó, a városból északi irányba tartó Ford Mustangot.

Az amatõr jelentését a 160. számú rendõrkocsi fogta, s átadta a hírt az FBI központjának, amely elrendelte a merénylõ üldözését. Csakhogy a gyilkos éppen ellenkezõ irányba menekült. A félrevezetõ jelentés célja az volt, hogy a tettesnek egérutat biztosítson. A rendõrség elvesztette az elsõ menetet. Késõbb megállapították, hogy az üldözött Mustangról szóló jelentést nem mozgó autó, hanem rögzített állomás adta le, vagyis csalásnak estek áldozatul.

1968-ban a Ford Mustang volt a legkelendõbb amerikai kocsi, csak Memphisben legalább négyszáz, fehérszínû futott belõle. Nem volt tehát könnyû megtalálni az igazit. A rendõrség alighanem megtett minden tõle telhetõt, de a merénylõ nyomára csak egy hét múlva bukkant rá. Atlantában, hétszáz kilométerre Memphistõl az õrjárat egy fehér Ford Mustangol talált, az autót a tanúk vallomása szerint kb. tizenkét órával a merénylet után egy jól öltözött fiatalember hagyta a parkolóhelyen. A nyilvántartó iroda közölte, hogy ez az Alabama 1-38993 rendszámú fehér gépkocsi Eric Starvo Galt birminghami (Alabama), állás nélküli tengerész tulajdona.

Elmentek Birminghambe, és megállapították, hogy 1967. augusztus 26án egy bizonyos Galt csakugyan beköltözött az Economy Grill and Rooms legényszállás Highland Avenue 2608. számú épületébe. Az állás nélküli tengerész, aki ezt az egzotikus nevet viselte (késõbb bevallotta, hogy két ismert detektívregényhõs nevébõl állította össze), nyilván nem szûkölködött anyagi javakban. Négy nap múlva megjelent William D. Paisley használt kocsikat árusító üzletében, kiválasztott egy egyéves, alig használt 1966-os Mustangol, beült a volán mögé, megkerülte a háztömböt, nem alkudozott, azt mondta, oké, a zsebébe nyúlt, és letett az asztalra kétezer dollárt készpénzben.

A rendõrség kihallgatta a tulajdonost, akinél Galt szobát bérelt, és megállapította, hogy a hetvenkét éves Peter Cherpes végezte bérlõje intéznivalóit. Az állás nélküli tengerész aligha volt híjával a pénznek. Az Alabama állam területén érvényes hajtási engedélyért is Cherpest küldte, és ez alkalommal megemlítette, hogy louisianai jogosítványa már van. A közlekedési hivatalban bukkantak fel tehát elõször a keresett egyén adatai, Eric Starvo Galt, született 1931. július 21-én, 180 cm magas, kék szemû, 80 kg súlyú. Lehettek ezek hamis adatok is. Az FBI ugyanis egyidejûleg megállapította, hogy kartotékjában nincs ilyen nevû ember, s Louisianában sohasem adtak ki erre a névre szóló hajtási engedélyt.

Az a férfi, akit Eric Starvo Galtnek hívtak, vagy legalábbis annak adta ki magát, s a fehér Mustang tulajdonosa volt, 1967. október 7-én elhagyta a birminghami legényszállást, azt mondta Cherpesnek, Mobile kikötõvárosba utazik, hogy valamelyik hajón munkát keressen, de ehelyett Kaliforniába ment. Az FBI adatai szerint ott beiratkozott a National Dance Studios tánciskolába, és február 12-éig látogatta is a tanfolyamot, amelyért 465 dollárt fizetett. De röviddel ezután egy újabb önmûvelõ célzatú befektetést is megengedett magának. Los Angelesben bukkant fel, ahol látogatni kezdte az International School of Bartending nevû csaposiskolát, és 225 dollár tandíjat fizetett.

Gall, az ismeretlen tengerész tehát nemcsak felettébb gyanúsan, hanem teljesen érthetetlenül is viselkedett. Mexikót járja egy fehér Mustangon, aztán váratlanul New Orleansban bukkan fel. Miért ? Késõbb, valószínûleg a Kennedy elnök elleni merénylet hátterében történtek hatására olyan nézetek láttak napvilágot, hogy éppen New Orleansban volt az összeesküvõk vezérkarának székhelye, s állítólag ott fizettek ki a rasszisták a bérgyilkosnak ötezer dollárt. Ezt a feltevést azonban nem sikerült bebizonyítani.

Gall nem soká idõzött New Orleansban. Már 1968. március 27-én visszatér Birminghambe, s egy fegyverkereskedésben, Harwey Lownmyer néven, jó minõségû Remington védjegyû ismétlõpuskát vásárol. A rendõrség az adatokat egyeztetve megállapította, hogy ez ugyanaz a gyilkos fegyver volt, amelyet John Willard menekülés közben elhajított.

Az FBI ügynökeinek a továbbiakban sikerült fényképet szerezniük az állítólagos Galt barmanról is, és elfogatóparancsot adtak ki ellene. Röviddel ezután bukkantak fel az elsõ ellentmondások. Arra a megállapításra vezettek, hogy Eric Starvo Galt nem azonos a merénylet elkövetõjével. Mialatt az egyik Galt bizonyíthatóan Kaliforniában tartózkodott, ahol 1968. március 2-ig egy csapostanfolyam hallgatója volt, egy másik már egy nappal korábban megjelent az alabamai közlekedésrendészeti hivatalban, és hajtási igazolványa másolatának kiállítását kérte. A másolatot postára adta, és a Highland Avenue 1068. címre küldette, ahol már az elmúlt év októbere óta nem lakott. Mikor a rendõrség megpróbálta tisztázni ezt az ellentmondást, Cherpes, a háziúr kijelentette, hogy a lakók postáját mindig a hall bejáratánál szokta kitenni, és onnan ki-ki elveszi a magáét. Egy megfelelõen tájékozott idegen azonban szintén megteheti ezt. De vajon valószínû-e, hogy egy leendõ merénytõ ilyen fölösleges bonyodalmakba keverje magát, és megkockáztassa, hogy gyanússá váljon csupán egy hamisan megadott cím miatt ? Vagy a rendõrség nem tudott meg mindent ? Esetleg mégis létezett egy másik Galt is ? A címzett ugyanis megkapta az okmányt, és postautalványon befizette a másolat kiállításáért járó huszonöt centet.

A személycsere mellett szól Cherpes további vallomása is. Amikor megmutatták neki annak a bizonyos Galt barmannek a fényképét, a fejét rázta. Nem, ezt az embert sohasem látta. Charles Stephens, aki Memphisben, a Rebel-panzió elõtt egyik szemtanúja volt a tettes menekülésének, szintén nem ismerte fel a fényképrõl a merénylõt. S így már csak egy kérdés marad hátra. Vajon nem járt-e a rendõrség egész idõ alatt azon a hamis nyomon, amelyre az összeesküvõk közvetlenül a merénylet után megtévesztõ rádióüzenetükkel vezették ?

A gyilkos a tetthelyen hagyta ujjlenyomatát, sõt egész tenyerének a lenyomatát. Mint ismeretes, az FBI-nak washingtoni modern épületében elektronikus memóriaegységgel ellátott ujjlenyomattár áll rendelkezésére, amely lehetõvé teszi, hogy a gyanúsított kartotékját néhány percen belül kikeressék. A King gyilkosság esetében mégis teljes tizennégy napig tartott, mire az ujjlenyomat gazdájának kilétére fény derült. S bár a Szövetségi Nyomozó Hivatal sajtónyilatkozatában azzal mentegetõzött, hogy 53.000 nyilvántartott ujjlenyomatot kellett összehasonlítaniuk, azok számára, akik a lyukkártyával való munkát csak egy kicsit is ismerik, ez a magyarázat cseppet sem kielégítõ. S ráadásul bebizonyosodott, hogy a Galt barmanhez vezetõ nyom hamis volt.

Azt a negyvenéves férfit, akitõl az ujjlenyomatok származtak, James Earl Raynek hívták, és hivatásos bûnözõ volt, legutóbb húszévi fegyházra ítélték. Ugyanakkor, amikor Ray bizonyíthatóan börtönbüntetését töltötte, Eric Starvo Galt elsõ ízben 1964 decemberében, majd 1965 januárjában egy tánctanfolyamot látogatott. S mikor Ray rabtársainak megmutatták Galt barman fényképét, kiderült, hogy az nem Ray.

James Earl Raynek tehát fegyházban kellett volna lennie, de már régóta szabadlábon volt. Már 1967. április 23-án sikerült megszöknie a Missouri állambeli Jefferson City börtönébõl egy pékmûhely kocsiján. Igaz, romantikus mesének hangzik, hogy egy fegyencet az elektronikus riasztóberendezések és rejtett televíziós kamerák korában zsemlék közt szöktetnek meg a börtönbõl, de Raynek a szökés csakugyan sikerült. Az azonban már kevésbé valószínû, hogy ez segítõtársak nélkül történt, ellenkezõleg, nagyon is összeszokott cinkosoknak kellett õt segíteniük, s mindeni bizonnyal nem emberszeretetbõl. Vagy Ray tudott busásan fizetni, ami egy átlagon aluli, és mint még látni fogjuk, a szakmában kontár gengszter esetében erõsen kétségbe vonható, vagy pedig azért csempészték ki, mert terveik voltak vele. Vajon nem gyilkossággal kellett-e fizetnie a kiszabadulásáért ?

A kétbalkezes gengszter egy elpuskázott betörés miatt jutott a rács mögé. Mikor cinkostársával a tetthelyrõl elmenekült, nem csukta be jól a kocsi ajtaját, és a kanyarban kiesett az országútra, onnan vitte el összevissza törve a rendõrség. Húszévi fegyházra ítélték. Késõbbi sikeres szökésekor egyetlen dollár sem volt a zsebében. Ki gondoskodott róla ? Honnan volt pénze ?

A rendõrség rekonstruálta a szökését követõ tevékenységét. Elõször autóstoppal Chicagóba ment, s ott kisegítõ pincérként helyezkedett el. Idegen néven, de nyilvánvalóan nem mint Eric Starvo Galt, a kanadai Torontóba került, és Latin-Amerikába készülõdött. Átköltözött Montrealba, és munkát keresett valamelyik távoli kikötõbe induló hajón. Nem járt szerencsével. Röviddel azután a Quimet-tó partján egy szállodában dolgozik, mint pincér. Majd egy idõre nyoma vész. Késõbb beismeri, hogy csempészésbõl élt, és sok pénzt keresett. Nagy lábon élt Chicagóban. Aztán megveszi a fehér Mustangol, puskát szerez, és követi Kinget Memphisbe, hogy meggyilkolja. Miért ? Talán bizony idealista a gengszter Ray, vagy fanatikus fajgyûlölõ, aki a fegyházból való sikeres szökése után, a marihuána csempészéssel szerzett temérdek pénzzel a zsebében, vásárra viszi a bõrét egy néger vezetõ ellen elkövetett politikai merénylet kockáztatásával ?

A merénylet után beugrott a készen álló autóba, eljutott vele Atlantáig, ott a Mustangol sorsára hagyta, és 1968. április 8-án a kanadai Torontóban bukkant fel. Ez bizonyítja, hogy a menekülése e1õ volt készítve, s elegendõ pénzének is kellett lennie. Paul Bridgman, ahogy akkor hívták, s nyilván voltak erre a névre szóló hamis papírjai is, mindenütt gentlemanként lépett fel, akinek nem kell garasoskodnia. Végül, már május elején, bement egy torontói utazási irodába, és befizetett egy európai turistautazásra.

Május 6-án Londonban van, aztán tehetõs amerikaiként Lisszabonban tölt el tíz napot, majd 17-én visszatér Londonba, de csak június 8-án, egy hónappal Európába érkezése után tartóztatja le a rendõrség a londoni repülõtéren. Éppen Brüsszelbe akart repülni. A Scotland Yard detektívjei lefülelték, mert hamis útlevéllel utazott. Ezúttal Ramon George Sneydnek hívták.

A New York Timesben nyilvánosságra hozott becslés szerint ez alatt a rövid idõ alatt legalább tízezer dollárt költött el. Honnan vette ? Ki szerzett számára többrendbeli hamisított okmánykészletet ? Mibõl fizette meg ? Nem a Martin Luther King meggyilkolásáért kapott jutalomból élt ?

Késõbb adódott bizonyos, legalábbis részben elhihetõ magyarázat. Mikor Ray már a londoni Wandsworth fegyház egyik jól õrzött felsõ emeletén hûsölt, s a jogászok azon marakodtak, kiadják-e az Egyesült Államoknak, vagy sem, a Scotland Yard ujjlenyomatok alapján megállapította, hogy a turista Ray Londonban június 4-én bankrablást követett el, és száz fontot zsákmányolt.

Az 1931-es kiadatási egyezmény szerint Nagy-Britannia nem volt köteles kiadni az Egyesült Államoknak politikai gyilkosságok tetteseit. A King lelkész ellen elkövetett merénylet, legalábbis következményeiben, politikai gyilkosság volt, az eset azonban egészen különleges, hiányoznak a hátterében meghúzódó összeesküvés bizonyítékai. Ray nem tartozott semmilyen fajvédõ csoporthoz, sem King vallási ellenségeihez, s így végül mégis amerikai fogságba, majd a memphisi esküdtbíróság elé került, a világ nyilvánossága pedig kíváncsian várta, kinek a megbízásából gyilkolt.

Ám a nagy várakozást csalódás követte, beigazolódott a gyanú, hogy az amerikai igazságszolgáltatás nem független. A bíróság feltûnõen sietõs ítéletet hozott. Már a per harmadik napján, 1969. március 10-én, 99 évi fegyházra ítélte King gyilkosát, mert James Earl Ray, alias Eric Starvo Gall, alias Paul Bridgman, alias Ramon George Sneyd beismerte, hogy megölte King lelkészt, s ezzel megtakarította a bíróságnak a bizonyítékok elõterjesztésének munkáját, megmentette a maga életét, és lehetetlenné tette, hogy a merénylet hátterét illetõen bármi is napvilágra jusson. Canale államügyész, akit nyilván meghatott a gyilkos õszintesége, értékelte beismerését, és nem kívánt az esküdtektõl halálos ítéletet. Percy Foreman védõ, aki valamikor Oswald gyilkosát, Jack Rubyt védte, meg lehetett elégedve az eredménnyel.

Az elítélt azonban általános meglepetést szerzett. Mindjárt az ítéletet követõ napon kihallgatást kért 4-es számú cellájának õre útján a nashwilli fegyház parancsnokától, és hivatalos tanúk elõtt kijelentette, hogy visszavonja vallomását, mert annak megtételére kényszeríttették, új ügyvédet kíván, és keresetet nyújt be perújítás ügyében.

Azon kívül, hogy felmerült a tett indítóokának megválaszolatlan kérdése, és megmagyarázatlan maradt annak a tíz, esetleg tizenötezer dollárnak az eredete is, amely Ray rendelkezésére állt a fegyházból való szökésétõl a londoni repülõtéren történt letartóztatásáig, újabb figyelemre méltó tények bukkantak fel, amelyek azt bizonyítják, hogy Ray nem a maga elhatározásából cselekedett. William Bradfort Huie, amerikai író, kapcsolatba lépett az elítélttel (Ray állítólag rábízta emlékiratainak börtönben írt fogalmazványát), s a tõle kapott értesülések alapján annak a véleményének adott kifejezést, hogy a gyilkos a merénylet hátterében meghúzódó ismeretlen egyénekkel állt összeköttetésben. Ezek egyike a titokzatos, szõke, New Orleansban élõ latin-amerikai Raul volt. Montrealban találkozott Ray-el, Ray fegyházból való szökése után. Megegyeztek, hogy közösen fognak dolgozni, Ray elõször bizonyos dugáru átcsempészésére kapott tõle megbízást, majd 1967. augusztus 25-én Raul kétezer dollárt adott át neki, és Birminghambe küldte, hogy vegyen kocsit magának. Ray 1995 dollárt fizetett ki a Mustangért, s azután, alighanem a titokzatos Raul irányításával és az õ költségére, különbözõ utakat tett az Egyesült Államokban és Mexikóban.

A rendõrség felülvizsgálta az új tényeket, és megállapította, hogy Ray csakugyan járt Nuevo Laredóban (Texas), Puerto Vallattában, Acapulcóban (Mexikó) és New Orleansban. Az FBI ügynökei azt is kiderítették, hogy március 15-tõl Los Angelesben élt. Ott levelet kapott Raultól azzal a paranccsal, hogy huszonkettedikén menjen az alabamai Selmába, onnan pedig Birminghambe. Huszonkettedikén készültek megtartani a közeli Camdénben a nagy néger tömegtüntetést, amelyen King lelkésznek fel kellett volna szólalnia. A rendezõk azonban a gyûlést lemondták, s így Ray április 3-án kénytelen volt Memphisbe menni, s ott másnap lelõtte Kinget. Ray ügyvédje kijelentette, hogy "a titokzatos Raulnak semmi köze sincs King lelkész megöléséhez". A szõke hajú latin-amerikait nem találták meg, helyesebben mondva, a közvélemény semmi közelebbit sem tudott meg róla.

Ray elitélése után a sajtóban különös hír jelent meg. Az FBI diszkrét nyomozást indított Martin Luther King meggyilkolásának eddig fel nem derített körülményei ügyében. Erre állítólag az elítéltnek Eastland szenátorhoz intézett levele adta az ösztönzést. Ray, mint beszélték, levelében célzást tett arra, hogy King lelkész meggyilkolását több személy készítette elõ, egyikük a Lorraine-motel alkalmazottja, akitõl õ értesüléseket kapott.

Ray elsõ védõje doktor Arthur Hanes, az alabamai Birmingham egykori polgármestere volt. Néhány nappal a per kitûzött kezdete elõtt nézeteltérése támadt védencével, s Ray a texasi Percy Foremant választotta ügyvédjéül, aki saját állilása szerint gyilkossággal vádoltak ezreit védte már, de kliensei közül csak egyetlenegy végezte a villamosszékben. Foreman megvédte hírnevét, doktor Hanes azonban annak a véleményének adott kifejezést, hogy "a merényletet csakis hivatalos támogatást élvezõ szervezet követhette el".

Bizonyos utólagosan megállapított tények igazolják ezt az állítást. Nem valószínû, hogy egy ember tettérõl van szó, mint ahogy azt a bíróság kimondta, a gyilkos ugyanis bizonyos idõpontokban, két példányban jelenik meg, két különbözõ helyen, de azonos néven, világos tehát, hogy egy szándékosan szerepeltetett hasonmás mûködött közre, hogy "elmossa a nyomokat".

A londoni Heathrow repülõtéren is két embert tartóztattak le 1968. június 8-án. Az egyiket már reggel 6:15-kor (a Scotland Yard jelentése szerint), a másikat 11:15-kor, mint a késõbbi hivatalos verzió állítja. Mindkét gyanúsított, akik közül az egyik, bár kezében volt a Scotland Yardnak, nyomtalanul eltûnt, a Ramon George Sneyd felvett néven szerepel. Elfogatásuk pillanatáig két különbözõ életet élnek.

Kathreen Westwood, a Hitfield House panzió tulajdonosa, megerõsítette, hogy május 16-tól 20-ig lakott nála egy Sneyd nevû nyugodt és csendes egyén, aki dél körül járt el hazulról, és éjféltájban tért haza. Mrs. Westwood Ray fényképe láttán nem volt biztos benne, hogy az "õ" Sneydjérõl van e szó.

Anna Thomas, a Warwick Street 126. szám alatti Pax panzió tulajdonosnõje egy egészen más Sneydet ismert. Az õ lakója nyugtalan, szórakozott, zavart volt, mintha titkolna valamit. Amikor május 5-én beköltözött, egy magas, szõke férfi kísérte, aki egy szót sem beszélt. Sneyd nagyon fáradtnak látszott, hóna alatt egy köteg újságot cipelt. Mrs. Thomas sohasem látta sötét napszemüveg nélkül. Távozása után injekciós fecskendõt talált a szobájában, amibõl arra lehet következtetni, hogy narkomániás volt, Ray viszont bizonyíthatóan nem volt az.

Feltûnõ, hogy sem a Scotland Yard, sem az FBI nem érdeklõdött a szoba iránt, amelyben King állítólagos gyilkosa lakott, nem kutatták át, nem kerestek benne ujjlenyomatokat, és az injekciós fecskendõt is közömbösen fogadták.

Ezek szerint, de néhány további apróság szerint is joggal feltételezhetjük, hogy legalább az egyik Sneyd nem azonos Sneyd-Ray-el (de az is lehet, hogy egyik sem), hanem csak a gyilkos fedezésére szolgáló "szalmabáb". S ez a megállapítás igazolja azt a véleményt, hogy a gyilkosság gondosan elõkészített összeesküvés eredménye volt, nem pedig egy magányos egyén esztelen akciója, ahogy azt Ramsey Clark, az USA igazságügy-minisztere és Hoover, az FBI igazgatója igyekezett elhitetni a világ közvéleményével. S így ennek a politikai gyilkosságnak a hátterében is feltûnik az FBI gaztetteinek elkenésére rendelt szervezet s a CIA kémszolgálati központ, mint az Egyesült Államok láthatatlan kormányának végrehajtó hatalma.