Érdekes történetek világunkban

a nagyvilágan

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

Gandhi

A rádiókészülékek hangszóróiból egy remegõ hang jelentette be a szomorú hírt,

"Barátaink és elvtársaink ! Kialudt életünk fénye, mindenfelõl sötétség vesz körül bennünket. Nem tudom, hogyan, mely szavakkal mondjam el nektek. Imádott vezérünk, a bhabu, az apó, ahogy neveztük, a nemzet atyja… meghalt…

Elvágták a Mahátma, az imádott mester élete fonalát. Gandhit megölték.

Dzsaváharlál Nehrunak, India miniszterelnökének szavai gyászba borítottak háromszázmillió embert a Himalája lábaitól a legdélebbi Kéraláig, ahol a Bengál-öböl és az Arab-tenger vizei az óriási Indiai-óceánnal egyesülnek. Még azok is, akik számára le kellett fordítani a miniszterelnök kissé merev, egyetemi angolságát, sejtették, hogy valami rossz dolog történhetett, (a miniszterelnök úgy ejtette ki a "Mahátma" és "Gandhi" szavakat), olyan rossz, ami árnyékot vet India alighogy megszerzett függetlenségére.

A nagyvilágban a passzív ellenállás apostolának erõszakos halála meglepetést keltett.

1948. január 30-a volt, még hat hónap sem telt el attól a naptól, amikor a nagy indiai szárazföld megosztása árán, egyelõre, mint brit domíniumokat, két új államot alapítottak, Indiát és Pakisztánt.

Delhiben India miniszterelnökének dolgozószobájában az íróasztal fölött Gandhi óriási arcképe függött. Hasonló képek lógtak milliószámra az indiaiak otthonában, Gandhi mindegyiken ugyanolyan volt, ugyanazt a ruhát viselte, ugyanolyan testtartással ült, ahogy a hetilapok és újságok címlapjairól ismerték szinte az egész világon.

Indián kívül kortársai számára Gandhi testesítette meg az ország kultúráját és szellemét. Az aszketikus életmódtól sovány teste az éhezõ tömegekre emlékeztetett. A dereka köré tekert saját készítésû fehér gyapjúdhoti miatt nem lehetett megfeledkezni a politikai harc technikájáról, melyet választott, a falvak önellátása és a passzív ellenállás. A drótkeretes szemüveg mögül mély, sötét szemek néztek a távollátó üveglencséktõl felnagyítva. E szemekbõl meggyõzõdés, méltóságérzet és az India kulturális nagyságába vetett hit sugárzott.

Már hetvennyolc éves volt, mikor elérte a halál. Általános tisztelettõl övezve élte napjait. Már semmilyen hivatalos posztot nem töltött be sem a kormányban, sem a hatalmon levõ Kongresszus Pártban, de nem volt csupán elmúlt csaták élõ emlékmûve. Szavának most is megvolt a súlya.

Csaknem harminc évvel korábban írta Nehru: "Ha bhabu meghalna, milyen sors várna Indiára…?"

A vezetés már régen Nehru erõs kezében volt, akit Gandhi maga nevezett ki politikai utódjának. Nemcsak a tanítvány és a mester - a guru - közti kapcsolat volt köztük, a mester nem csupán vezetõ volt Nehru életútján. A saját útját járó Nehru rendkívüli tisztelettel övezte a Mahatmát.

Mohandász Karamcsand Gandhi élete vége felé már legendás alak volt. A múlt dicsfényében élt. A neve továbbra is erõsen hatott, bár már felhagyott a közvetlen politikai tevékenységgel. Azt írták róla: ha meghal, istenként fogják imádni. Nehéz lett volna elképzelni, hogy egy merénylõ végez majd vele.

Élete utolsó szakaszát Gandhi Delhiben, India régi és egyben új fõvárosában töltötte. Egykor itt uralkodók és civilizációk váltották egymást. Emlékmûvek és megoldatlan problémák maradtak utánuk. A legrégibb hindu múlt (egykor itt volt a legendás fõváros, Indrapasztha) és a nagymogulok korának emlékei az angolok itteni uralkodásának még friss nyomaival keveredtek.

Az idõk még mindig nyugtalanok voltak. A Bengália és Pandzsáb két részre osztása felett érzett felháborodás hullámai még nem ültek el. Tizenötmilliós, lakóhelyérõl elûzött menekülttömeg áramlott át az országon. Hol a mohamedán, hol a hindu fanatikusok elõl 'futva kerestek nyugalmat "övéik" között, de még nem eresztettek újra gyökeret. A nagyvárosokban zavargások törtek ki, Kalkuttában, Bombayben és mindenütt, ahol a nép egyes csoportjai között régtõl fogva létezett feszültség. A fõvárosban sem volt nyugalom.

A kormány igyekezett ez ellen tenni valamit. Gandhi megpróbálta lecsillapítani a kedélyeket. Delhiben régi barátja, az iparos G. D. Birla látta vendégül. A villa-rezidencia kertjét fal övezte, a kapuban õrség állt. A nyugalmat õrizték, amelyet csak az esti nyilvános imák idején szakítottak félbe. Ilyenkor Gandhi barátain és hûséges párthívein kívül sokan eljöttek csak kíváncsiskodni.

Az egyik ilyen kíváncsi, az angol Robert Stimson, így lett a merénylet szemtanúja, és a BBC rádió hullámain közölte annak elsõ leírását,

"Indiai idõ szerint öt óra múlott három perccel, mikor Gandhi kijött a Birla-házból. Kicsit elkésett az esti imáról, ezért gyorsabb léptekkel haladt, mint az utóbbi idõben szokott. Mint mindig, most is fehér vászonruhát és szandált viselt. Egy sálat is keresztbevetett a mellén, mert már hûvös volt. Két kísérõje (Manu és Ava voltak azok, "öregkora támaszai", ahogy Gandhi két rokonát nevezte) karjára támaszkodott. Mosolygott. A kertben nem voltak sokan. Talán két-háromszáz ember. Elébe jöttek, Gandhi pedig felment a kissé feljebb lévõ pázsithoz vezetõ lépcsõn. A pázsiton várt rá az egész csoportosulás. A lépcsõfokokon felment a teraszra, tett még néhány lépést, és kezét levéve kísérõnõi karjáról, üdvözölte az embereket. Egész idõ alatt mosolygott.

Az egybegyûltek elsõ sorában egy harmincegynéhány évesnek tûnõ, zömök, khakiruhás férfit pillantottam meg. Felszaladt a lépcsõn Gandhi irányába, revolvert húzott elõ, és néhány lövést adott le, miközben a fegyver csöve szinte érintette Gandhi testét. Nem is úgy hangzottak, mint a lövések, inkább egy gyermekpisztoly pukkanásaira emlékeztettek.

Gandhi összeesett. Néhány másodpercig senki sem értette, mi is történt. Mindenki kábult, zsibbadt volt. Ekkor az imára gyûlt tömegbõl egy fiatal amerikai a khakiruhás férfira vetette magát, és elkapta a karját.

A tömeg csak ekkor lendült mozgásba. Többen siránkozni kezdtek, vagy hatan pedig Gandhit próbálták felemelni. Mások közben a merénylõre vetették magukat. Ütni-verni kezdték, fejét és nyakát ütötték, lerántották a földre. Lefogták, letartóztatták. Közben Gandhit a virágágyásokkal tarkított pázsiton keresztül óvatosan bevitték a házba. Az õt vivõk mellett mentem. Betakarták egy sállal, de feje fedetlen maradt. A szeme csukva, arcán nyugodt kifejezés.

Körülbelül fél óra múlva halt meg földszinten levõ hálószobájában. A környezetébõl valaki szent hindu könyvekbõl olvasott fel. Azok ijedtsége, akik látták Gandhit elesni, most a kétségbeesés kábult csendjébe ment át. Csak egy vagy két órával késõbb tették fel maguknak a kérdést, milyen következményekkel jár majd Gandhi halála ?"

Mielõtt még ismertté vált volna, ki a gyilkos, egyedül volt-e vagy összeesküvõ, a legvadabb rémhírek terjedtek el, nyugtalanságot és felháborodást szítva.

Alig két órával Gandhi halálhírének bejelentése után Bombay területén felforgató akciókra, gyújtogatásokra, rablásokra és gyilkosságokra került sor. A rendõrség megpróbálta helyreállítani a rendet, és ezért fegyvert kellett használnia. A tömeg kövekkel, késekkel vette fel a harcot. Autóbuszokat és villamosokat fordítottak fel. A zavargások kiterjedésétõl és a rablásoktól tartó mohamedán kereskedõk bezárták boltjaikat az utcákon és a bazárban. A pillanat lázában valaki azt a hírt bocsátotta szárnyra, hogy a Gandhi elleni merényletet a Muzulmán Liga egy tagja követte el. Emiatt aztán a zavargások komoly megmozdulássá váltak.

Magában Delhiben is, ahol a muzulmánok, hinduk és szikhek közti konfliktusokat enyhítette a központi hatóságok közelsége, az izgalmi állapot veszélyes helyzetet teremtett. Ó-Delhiben a hinduk és szikhek forrongtak. Minden akkori jelentés megemlíti, hogy komolyan tartottak újabb muzulmánellenes fellépésektõl.

Pedig a gyilkos nem volt mohamedán. Nathuram Godszénak hívták, és hindu volt.

Godsze mûvelt ember volt. Érett férfi, a brahmin kasztból. Harminchét éves, és éppen a merénylet végrehajtása céljából utazott Delhibe Púnából, Pandzsáb nyári fõvárosából. A nagy vidéki városban Godsze egy napilap szerkesztõje volt, és a nacionalista Hindu Mahászabhá szervezet helyi titkára.

Mikor ez a pontos hír eljutott Bombay sikátoraiba, megfordult a helyzet. Most aztán a hindu szélsõségesek váltak más hinduk támadásainak célpontjává. A Mahászabhá ismertebb aktivistáinak házát feldúlták, lakóik rémülten menekültek. Abban a Szangli nevû kisvárosban, Bombaytõl 300 kilométerre, ahol Godsze született, az utca haragja a családja ellen irányult. Ugyanakkor ötven másik otthont is felégettek.

Szerencsére a nyugtalanság nem öntötte el egész Indiát, ahogy az ország megosztásakor történt. Ezúttal a gyarmatosítók által egykor célzatosan felébresztett és a nem sokkal azelõtti megrázkódtatások után kissé lecsillapított gyûlölködés mindenekelõtt Kelet-Pandzsáb nagyvárosait öntötte el.

Sem Púnában (ahol a Gandhi elleni merényletet tervezték), sem más kisebb helységekben nem történtek komolyabb incidensek. Púna jókora helyõrségi város, és vasúti csomópont. Büszkén viseli a "Dekkán gyöngye" elnevezést, és azon a részen fekszik, amely közvetlenül határos az akkor még nagyobb önállóságot élvezõ Hajderábád fejedelemséggel. A hajderábádi nizám, India leggazdagabb embere 16 millió paraszt felett gyakorolt önkényuralmat. Púnába éveken át érkeztek a hírek az éhezõ parasztok lázadásairól a fejedelmi adószedõk erõszakosságai ellen, a kétségbeesett parasztok felkeléseinek vérbefojtásáról. A hajderábádi helyzetnek ez az oldala mégsem érdekelte az embereket azokban a körökben, ahol Godsze forgott. Újságja számára ez nem volt téma. A Mahászabhá égisze alatt mindezt úgy mutatták be, mintha az egész hajderábádi ügy a hinduk és a fejedelem mohamedán hivatalnokai közti vallási nézeteltérés lett volna csupán.

A Gandhi elleni merénylet idején éppen a hajderábádi probléma (a fejedelemséget akarták teljes egészében alárendelni az indiai államnak) és az erõsödõ fegyveres harc Kasmírban, voltak a legégetõbb politikai kérdések. A most már Pakisztánhoz tartozó területekrõl kitelepített milliók között a mohamedánellenes propaganda termékeny talajra talált, pedig a kormány egy vallások felett álló államrend kialakításán munkálkodott.

Elégségesnek bizonyult (írták akkoriban a riporterek), hogy muzulmán mészárosok egy csoportja néhány marhát hajtson el a hinduk otthonai mellett, máris összefutott a tömeg a szent állatok védelmében. És fordítva, ha egy színes és zajos hindu körmenet dobszóval, pléhcsattogtatással, éles sípszóval vonult el csendes pénteki napon a mecset mellett, azt viszont a mohamedán vallási érzelmek megsértésének tartották.

Az ellentétek gyökerei mélyen rejtõztek, még a muzulmán hódítások korában. Az angolok csak ügyesen kihasználták ezt az ellentétet, el-elmélyítették, ha úgy állt érdekükben.

Az angoloktól véresen levert 1857-es fegyveres felkelés és a nagymogulok uralmának megdöntése után kezdték elsõ ízben, szélesebb körben felhasználni a mûvelt rétegekhez, fõleg a bráhminokhoz tartozó hindukat. Elõször a Kelet-indiai Társaságnál jelentek meg írnokként, késõbb a közigazgatásban, olykor támogatói lettek a sok nyelvû, sok vallású lakosságot megosztva uralkodó gyarmati politikának. A dolgok odáig fejlõdtek, hogy még a hazai hadsereg tiszta muzulmán ezredeiben is hindu könyvelõk és írnokok vezették az irodákat, és felügyeltek a zsoldfizetésre.

Mikor Indiát hatalmába kerítette az újjászületõ nemzeti öntudat szelleme (ami az Indiai Nemzeti Kongresszus radikálisainak érdeme volt), a brit hatóságok támogatni kezdték az indiai mohamedánok elkülönülési törekvéseit.

1930-ban Gandhi volt az angol áruk általános bojkottjának fõ szervezõje, a társadalmi egység követelését képviselte.

Így írt,

"A hinduk nem fogják többé különállónak tartani az érinthetetleneket. A hinduk, mohamedánok, szikhek, párszik és keresztények igyekeznek majd egyetértésben élni. A többségnek azzal kell megelégednie, ami a kisebbségek jogainak kielégítése után megmarad."

Pakisztán megalakításának követelménye alapjaiban veszélyeztette az Indiai Kongresszus Párt egységtörekvéseit. Az 1933-ban kigondolt új államnév az elsõ betûkbõl született: P, mint Pandzsáb, A, mint az afganisztáni határvidéki terület, és K, mint Kasmír, ehhez ragasztották az - isztán - "állam" - szót. A Muzulmán Liga vágyait idõvel más tartományokra is kiterjesztette. Asszómra és Bengáliára, a megosztás után ezekbõl alakult meg Kelet-Pakisztán, vagyis a mai Banglades.

Az események nyomása alatt az Indiai Nemzeti Kongresszus beleegyezett Pakisztán létrejöttébe. Mégsem mondott le arról a politikájáról, hogy csökkenjenek az ellentétek a különbözõ nyelvi és vallási csoportok között. Hû maradt koncepciójához, a hit ügyét el kell választani az államiság ügyeitõl. És tovább harcoltak a kasztok feletti társadalmi struktúráért. Ezek az elvek bekerültek az alkotmányba is.

Ilyen körülmények között jött létre ellentét a Kongresszus Párt és a reakciós ortodox hindu szervezet, a Hindu Mahászabhá között. Ez a szervezet kezdetben válaszként keletkezett a Muzulmán Ligára, és mindketten ugyanazokkal a módszerekkel küzdöttek. A muzulmán fanatikusok a hitetlenek ellen szent háborút szerettek volna indítani. A Mahászabhá fanatikusai a pusztító Siva isten lelkét idézték, hogy "csapjon le millió tõr erejével a lopakodó démonokra". A Mahászabhá gyûlöletet keltett a Kongresszus vezetõi ellen, megalkuvóknak, az ezeréves politikai és vallási örökség elveszejtõinek tartották õket. Ilyen légkörben alakult ki a leendõ merénylõk gondolatvilága.

Gandhi nem volt szent, nem állt az idõk vitái felett, melyekben élnie kellett. Aktív résztvevõje volt az eseményeknek, a drámai változások egyik központi alakja. Hívei rajongtak érte, ellenfelei pedig gyûlölték.

1924-ben ismeretlen tettesek bombamerényletet követtek el Gandhi ellen. Egy másik alkalommal az asrámját (a társadalmi eszméit bemutató félig kolostort, félig telepet) támadták meg és rombolták le. Gandhi ellen voltak Nagy-Pakisztán fanatikus hívei is, ez kétszer akkora területtel rendelkezett volna, mint a késõbb kialakított mohamedán állam. Az ortodox hinduk számára Gandhi az az ember volt, aki lerombolta a kasztok intézményét, forradalmi változásokat kényszeríttet rájuk az érinthetetlenekkel kapcsolatban, és idegen gondolatokat vitt a hinduizmus szent hagyományaiba.

Így nincs abban semmi meglepõ, hogy a gyanú eleinte helytelen irányba terelõdött. Csak az az elgondolkoztató, hogy alig tíz nappal Gandhi meggyilkolása elõtt már lezajlott egy sikertelen merénylet, ezt is egy hindu hajtotta végre, akit elfogtak. Ugyanazon a helyen (Birla nagyiparos rezidenciáján), ugyanabban a napszakban történt. De ezt az ügyet nem tárták a szélesebb nyilvánosság elé. Egy közlemény szerint,

"1948. január 20-án a kora esti órákban merényletet kíséreltek meg Gandhi ellen primitív bomba (kókuszdióba épített robbanóanyag) segítségével, amely a kertben összegyûltektõl 30 méterre robbant fel. A merénylõt letartóztatták, egy kézigránátot találtak nála. A letartóztatott neve Madan Lál, huszonegy éves, hindu, pandzsábi menekült.

A bomba nem okozott károkat, csupán kellemetlen fekete füstfelleget árasztott. Gandhi megõrizte nyugalmát, "Ez semmiség - mondta az egybegyûlteknek. - Ne figyeljetek oda."

Az indiai hatóságokat aggasztotta a merénylet és az annak hátterérõl kapott információk, elrendelték a biztonsági intézkedések megerõsítését.

"Azonfelül, hogy személyi motozásokat rendeltünk el, mindent megtettünk, ami hatalmunkban állt", jelentette ki a delhi biztonsági szolgálat megbízottja Gandhi halála után.

Madan Lálról rögtön annak letartóztatása után Gandhi azt mondta, biztosan egy rossz útra tért fiatalember. Sokan így is képzelték Madan Lál fiatal kora és a szenvedések miatt, amelyekben a hozzá hasonló, a Pakisztánnak ítélt Pandzsábból menekülõknek részük volt. Azt hitték, sikerül egy volt mohamedán bolthoz vagy más vagyonhoz jutniuk. Tévedtek.

A hatóságok számára viszont nem volt kétséges, hogy Madan Lál nem cselekedett egyedül. Erre mutattak a robbanóanyagok, de mindenekelõtt a Bombaybõl kapott információk.

Az elsõ merényletet követõ napon Morardzsi Deszai, a bombayi tartomány belügyminisztere és kiváló kongresszus párti politikus, olyan információkat kapott, hogy azonnal riasztotta a nyomozó hatóságokat. Dr. J. C. Dzsáintól, aki a helyi egyetemen a hindi és ardhmangi nyelv professzora volt, értesült ugyanis Madan Lálnak Gandhi meggyilkolására szõtt terveirõl. A professzor jelentkezett Deszaínál, és igen nagy zavarban volt, ugyanis egy hét telt el már azóta, hogy Madan Lál elmondta szándókát Dzsáinnak. Dzsáin azzal mentegette magát: nem vette komolyan Lált.

Az egészre állítólag egy véletlen beszélgetés kapcsán került sor, ahol a Mahászabháról és harci szervezetérõl, a Rásztria Szvajam Szevak Szanghról volt szó, arról, hogy Ahmadágárban fegyvert akarnak szerezni a megalakított félkatonai alakulatnak. Madan Lál pénzt kért, Dzsáin doktor kisebb összeget adott neki. Tettét jócselekedetként igyekezett feltüntetni, állítván, hogy a pénzt nem fegyverekre szánta, inkább a nehéz helyzetben lévõ fiatalember megsegítésére. Furcsa magyarázat volt ez, hisz Dzsáin soha azelõtt nem látta Madan Lált, és egy politikai beszélgetés kedvéért közös ismerõsük, Visnu Karkare, egy púnai bazárbolt tulajdonosa hozta õket össze.

Abból, amit Dzsáin elmondott Deszai miniszternek, kiderült, hogy azt követõen a beszélgetés csak akkor terelõdött a merényletre, mikor Dzsáin kettesben maradt Madan Lállal. Ugyanezt késõbb a bíróság elõtt is megismételte, állította, szó volt a Kongresszus vezetõi elleni akcióról, a Kongresszust megalkuvónak tartották, és hogy Madan Lál kapta a feladatot, hogy egy ima alatt bombát vessen Gandhira. A bombavetés céljául csak azt jelölték meg, hogy a keletkezõ zûrzavarban a rejtve várakozó többi résztvevõ elrabolja Gandhit.

Dr. Dzsáin az ellene felhozott vádak alól így próbált kibújni, szerinte Madan Lál szavait nem lehetett másként, mint gyerekes dicsekvésnek értékelni. Ezt a benyomását Madan Lál második "gyónása" sem befolyásolta, mikor a fiatalember otthonában kereste fel Dzsáin doktort. Csak amikor a Times of Indiában olvasta a hírt a merényletkísérletrõl, értette meg Dzsáin az ügy komolyságát.

A nyomozó szervek Deszai riasztására haladéktalanul értesítették Új-Delhit. Óvatossági rendszabályokat léptettek életbe, és titkosrendõrökkel figyeltették Karkarét, de sok hasznuk nem volt ebbõl.

A második, halálos végû merénylet után a hatóságok egy ideig titokban tartották, hogy tudnak a merénylõk közti kapcsolatról. A nyomozásról szóló híreket ügyesen adagolták, hogy politikailag elszigeteljék azokat, akik a merénylõk mögött álltak.

Ahogy megállapították Nathuram Godsze személyazonosságát, a Mahászabhával fennálló kapcsolat nyilvánvalóvá vált. A kormány határozott lépésre mégis csak négy nappal Gandhi holttestének milliós tömeg jelenlétében történt ünnepélyes elégetése és a hamvaknak a Dzsamna folyóba szórása után szánta el magát.

Betiltották a Mahászabhát, "magánhadseregét", a Rásztria, Szvajam Szevak Szanghot feloszlatták. Indokként közölték, hogy, Gandhi a hindu szélsõségesek keltette propaganda és a Rásztria Szvajam Szevak Szangh erõszakra buzdításának áldozatává vált. ''

Letartóztatták a vezetõket és a harci alakulatok parancsnokait, több száz embert. A harci alakulatok ugyan gyenge fegyverzettel rendelkeztek, de jól szervezettek, diverzánsakciókra (gyújtogatásokra, támadásokra) kiképzettek voltak. Egyforma khaki rövidnadrágot, fehér inget és olyan fekete, ellenzõtlen sapkát hordtak, amilyent (fehér változatban) a Nemzeti Kongresszus tagjai viseltek, annak emlékére, hogy Gandhi egykor, mint letartóztatott fiatal dél-afrikai politikus a néger foglyokkal együtt ilyent viselt.

A szélsõséges osztagok és vezetõségük feloszlatását kísérte az a hír, hogy az összeesküvést valószínûleg Bombayben szõtték, és (Gandhin kívül) más vezetõk ellen is szervezkedtek. De neveket nem közöltek.

Ez után elsõ ízben hozták nyilvánosságra, hogy kapcsolat van a két merénylet között, és hozzátették, a Gandhi elleni összeesküvés szerteágazó, "az egész országot behálózza". Ugyanakkor kihirdették, hogy Alvar mahárádzsájának és miniszterelnökének el kell hagyniuk fejedelemségüket (ez Rádzsputánában, Delhi közelében terült el). Egy másik fejedelemség, Bharátput mahárádzsáját is házi õrizetbe vették, hogy lehetõvé tegyék a nyomozást annak kiderítésére, milyen segítséget nyújtottak bûnös akcióikban a Rásztria Szvajam Szevak Szangh szervezetnek.

Néhány napon keresztül egyre-másra érkeztek a jelentések, a betiltott szervezet titkos raktáraiban (hol itt, hol ott) találtak fegyvereket. Az összes ilyen hírhez hozzátették azt a mondatot, hogy az ügyre a Gandhi elleni merénylet ügyében folytatott nyomozással kapcsolatban derült fény. Végre (tizennyolc nappal a merénylet után) közölték, hogy az összeesküvés összes résztvevõjét (tíz fõt, köztük egy magas rangú személyt) letartóztatták.

Még több mint két hónap telt el, mire elkezdõdött a tárgyalás. Kétszáz tanút és szakértõt idéztek meg. A tárgyalás kezdõ napján szép csendesen, minden feltûnés nélkül megszüntették a két maharadzsa házi õrizetét, és hazaengedték õket fejedelmi kastélyaikba.

A tárgyalás a legszokványosabb módon folyt, és semmit sem tettek azért, hogy különleges hírverést biztosítsanak neki. A helye ugyan történelmi volt (Ó-Delhi, Vörös Erõd), de erre a célra nem a szépségérõl híres egyik nagymoguli palota gyönyörû termét, sem a nagy audienciatermet (az utóbbiban 60 vörös homokkõ oszlop tartja a mennyezetet), sem valamelyik kisebb hófehér márványtermet nem választották. A bíróság egy csúnya, volt angol laktanyaépületben gyûlt egybe, India építészeti gyöngyszemeinek közelében.

A tárgyalás eljárása még mindig angol volt. A terem egészen kicsi és hétköznapi külsejû. A bírói pulpitus mögött az igazságszolgáltatás magányos képviselõje, Atma Csarán különleges bíró foglalt helyet. Egyedül õ viselt fekete palástot fehér mellfodorral. Távolabb, arccal a terem felé két egyenruhás, öves, elõírásos szakállú szikh katona állt, fegyverrel a kézben. A vádlottakat csak könnyû fakorlát kerítette el.

A merénylet fõbb tettesei mellett a vádlottak padjára (Madan Lál és Nathuram Godsze mellé) került Narajám Apte, a Hindu Rásztra folyóirat harmincnégy éves gazdasági vezetõje, az õ fõnöke volt Godsze. Narajám, a merénylet technikai és szervezési elõkészítésével foglalkozott.

Odébb két kereskedõ ült, V. Karkare és D. T. Badge, akik a fegyvereket adták és az utóbbi szolgája, Sankar Kisztajja, egy ijedt, húszéves ifjú, aki munkaadójának oly engedelmesen teljesítette összes parancsát. Két másik személyt a merénylet elõkészületeinek megkönnyítésével vádoltak.

A legnagyobb érdeklõdést a hatvanéves Szavarkar földbirtokos, a Mahászabhá volt elnöke keltette. A vádirat szerint õ volt az, akivel Nathuram Godsze a Mahászabhá bombayi irodájában háromórás titkos tanácskozást tartott. De Szavarkart csak azzal vádolták, hogy "titokban tevékenykedve, a többieket összeesküvés szövésére, és merényletek végrehajtására vette rá".

Az általánosnak tûnõ fogalmazás ellenére ebben a vádban politikai dinamittöltet lapult. Persze, nem Szavarkar személyérõl volt itt szó, hanem a Mahászabhá egymillió tagot számláló szervezetének jövõjérõl. A vádlottak a tárgyalás kezdetére várva nyugodtan beszélgettek, sõt évõdtek egymással. Úgy tûnt, bizakodnak.

A merénylet szándéka sokáig érlelõdött. Hogy pontosan mikor született, azt sem a nyomozás, sem a bírósági eljárás során nem tudták kideríteni. Már három hónappal a merénylet elõtt teljes erõvel kutattak megfelelõ fegyverek után. Badge és Karkare sürögtek-forogtak, de csak január elején jelentették Apténak, hogy megszerezték az általa kívánt dolgokat.

1948. január 10-én a Hindu Rásztra szerkesztõségében harci tanácskozást tartottak. Megszerezték már a robbanóanyagot, a lõgyapotot és a kézigránátokat, csak revolvereik nem voltak. Meggyõzõdtek arról, hogy lõfegyverhez jutni egyáltalán nem olyan könnyû dolog, ahogy hitték a sok zavargás miatt. A katonai raktárakból akartak szerezni, ám próbálkozásaik kudarccal végzõdtek. De legalább egy revolvernek kell lennie ! - döntött Apte. Az összeesküvõk kijelölték következõ, bombayi találkozójuk idõpontját.

Kétszer találkoztak a megbeszélt idõben, január 14-én és 18-án a Mahászabhá bombayi irodájában, ahol Godsze és Apte otthonosan érezték magukat. Az elsõ ízben ott voltak mind az öten, Godsze, Apte, Lál, Badge és Kisztajja, ott is éjszakáztak a szervezet helyiségében. De általában óvatosabbak voltak.

Külön-külön utaztak, gyakran kettesben. Még ha ugyanazzal a vonattal mentek, akkor is más-más vagonba szálltak. Így tettek elsõ útjuk alkalmával, Púnából Bombayba is.

Kisztajja idecipelte a Badge által szerzett öt gránátot és két csomag lõgyapotot. Késõbb Madan Lál vitte ki a Mahászabhá épületébõl ágynemûcsomagjában, amelyet indiai szokás szerint utazáskor mindig magával vitt. De továbbra sem voltak revolvereik. Megállapodtak hát, hogy még jobban fognak igyekezni. Badgén kívül Karkare és Godsze fivére, Gopal is ígérte, hogy szerez fegyvert, ez utóbbi a kormányraktárban dolgozott.

Szavarkar nem ment ki az összeesküvõkhöz. Dolgozószobájában csak Godszéval és Aptéval beszélt, akik aztán továbbították a többieknek azt, amit érdemesnek tartottak. Godsze általában hallgatag volt, Aptéra hagyta a cinkosok tájékoztatását.

Az elsõ ott-tartózkodásuk alatt szereztek tudomást Szavarkar döntésérõl, "Ki kell nyírni Gandhit, Nehrut és Szuhravardit !" A második alkalommal (három nappal késõbb) Badge és Kisztajja tanúi voltak, amint Szavarkar búcsút vett Godszétól és Aptétõl. Hallották, hogy Szavarkar így szólt hozzájuk. "Sok sikert, és térjetek vissza !" Késõbb Apte megmagyarázta a rá várakozó társainak, Szavarkar a hosszú beszélgetés alatt kijelentette, hogy Gandhi ideje lejárt, és vállalkozásuk sikeréhez nem férhet kétség.

Így hát a három "kijelölt" áldozat (Nehru miniszterelnök, Szuhravardi, a volt bengáliai miniszterelnök, a Muzulmán Liga egyik vezetõje, és Gandhi) közül ez utóbbit akarták elõször meggyilkolni, mivel õ volt köztük a legismertebb.

Godsze számára különösen gyûlöletesnek tûnt Gandhi és Szuhravardi barátsága, mivel Gandhi vendégül látta a "tisztátalan" mohamedánt saját fedele alatt. Nehru pedig (mint Godsze a tárgyalás alatt vallotta) számára "szocialista, majdnem kommunista, és közben a kapitalisták bábja, bõszült kozmopolita…" volt. Eléggé tipikus ez a fogalomzavar, különös ideológiai zûrzavarra vet fényt.

A merénylet idõpontját január 20-ára tûzték ki, a merénylõknek egy nappal elõbb kellett találkozniuk Delhiben. Godsze és Apte hamis néven repültek oda, a többiek vonaton utaztak. Baj nélkül eljutottak a fõvárosba. Érkezésüket telefonon szerették volna Szavarkarral tudatni, de nem kaptak vonalat. Külön-külön éjszakáztak.

Másnap reggel Godsze és Madan Lál a Mahászabhá irodájában maradtak, Apte és a három másik férfi taxival a Birla-rezidencia felderítésére indult. De kudarcot vallottak, mert Aptét feltartóztatták a kapunál. Valamilyen ürüggyel Gandhi titkárához próbált bejutni, de az õr errõl hallani sem akart.

Továbbmentek, és távolabbról figyelték a házat, tanakodtak, hogyan hajthatnák végre szándékukat. Apte úgy vélte, Madan Lálnak sikerül bejutnia fotóriporterként. A kapu két oldalán megfelelõ helyet is választott, ahol a zavart keltõ robbanóanyagokat el tudnák helyezni, ez megkönnyítené legfontosabb feladatuk elvégzését.

A felemás eredmények nem vették el a kedvüket, visszatértek a Mahászabhá irodájába, magukhoz vették a robbanóanyagokat és a revolvereket, amelyeket ígéretükhöz híven Gopal, Godsze és Karkare szállítottak le.

Ki akarták próbálni a fegyvereket. Újra taxiba ültek, és kihajtattak, messze a városból. Bementek az útszéli sûrûbe. Ott egy primitív bombát készítettek üres kókuszdióból. Ezt követõen kipróbálták a revolvereket. Kisztajja elõbb egy kisebbet vett elõ batyujából, de ez nem hordott el a célpontig. Apte dühöngött, másik pisztolyt kért, ezt Godsze szerezte, és nagyobb volt az elõzõnél. Ez viszont csütörtököt mondott. Szétszedték, tisztították, megolajozták. De a revolver továbbra is csütörtököt mondott. Mégis optimistán tértek vissza a városba.

A színhelyre öt óra elõtt mentek. Ötkor kezdõdtek Gandhi nyilvános imái. Badge, fegyvermesteri szerepéhez híven, Kisztajjával a taxiban hagyatta a törülközõbe csavart revolvereket. Egy gránátot nyomott cinkosa kezébe, és utasította, várjon a jelre.

A taxit a kaputól távolabb állították meg, és az út hátralevõ részét gyalog tették meg. Godsze a parancsnok szemével figyelte társait. Apte, a hûséges segédtiszt, megveregette Madan Lál vállát, és azt mondta neki, Gyújtsd meg ! Madan Lál meggyújtotta a zsinórt, és anélkül hogy bárki is felfigyelt volna rá, elkeveredett az esti imára igyekvõ emberek tömegében. Godsze és Apte követték a kertbe.

Mikor Madan Lál eldobta a kókuszbombát, és felhangzott a robbanás, Godsze és a merénylet két másik résztvevõje tüstént elmenekültek a kertbõl, beugrottak a taxiba, és hátra sem nézve, hogy vajon mi lehet a többiekkel, a városba vitették magukat.

Rögtön ezután kivezették a letartóztatott Madan Lált. A tömegbõl valaki ujjal mutatott rá, - Ez dobta a bombát !

Badge és Kisztajja (aki még mindig markában szorongatta a dobásra kész gránátot) csak most húzódtak el, és a Mahászabhá delhi irodájába mentek; így beszélték meg korábban, hogy itt találkoznak a merénylet után.

A kudarc nem vette el a kedvüket. A rendõrség úgyis elhiszi majd Madan Lál kis történetét, hogy õ csak egy kiegyensúlyozatlan, kétségbeesett menekült. Megegyeztek, hogy Bombaiban találkoznak legközelebb, majd szétoszlottak.

A második alkalommal már feltétlenül a revolver használata mellett döntöttek. Ezen a részletkérdésen kívül az egész akcióterv változatlan maradt. Hét napig tartott, míg biztos mûködésû revolvert szereztek. Amint a rendõrség késõbb megállapította az aprólékos nyomozás során, az összeesküvõkre sokan szerettek volna rossz fegyvert rásózni. De ezúttal Badge vagy Karkare kipróbálták a pisztolyokat, mielõtt fizettek volna értük. Csak három nappal a második merénylet elõtt találták meg, amit kerestek: egy angol import revolvert. Az eladó tudatában volt áruja értékének, és horribilis árat, 500 rúpiát követelt érte. Az összeesküvõk alkudoztak, részben hazai gyártmányú revolverekkel szerettek volna fizetni, azokkal, amelyek az elõzõ merényletnél szerepeltek, de az eladó megmakacsolta magát, és készpénzt követelt.

Ezúttal hármasban utaztak Delhibe, Godsze, aki önmagán kívül senkiben sem bízott, Apte, az elválaszthatatlan "adjutáns", és Karkare aki ezúttal az utazó hinduk elmaradhatatlan ágynemûbatyuját cipelte.

Január 29-én este érkeztek Delhibe, és mindhárman a fõpályaudvar egyik vendégszobájában éjszakáztak. Persze álnéven jelentették be magukat. Ok nélkül nem mentek ki onnan, fontos volt számukra, hogy abban a szobában lapulhassanak az utolsó pillanatig, vagyis másnap estig. De a szállodai elõírások Indiában is könyörtelenek. A fõnök követelésére 13:30-kor le kellett adniuk a kulcsot. Rosszkedvûen indultak a városba, körös-körül lesve, vajon nem követik-e õket.

Tucatnyi rendõr mellett haladtak el, de senki sem vetett rájuk ügyet, pedig legalább egyiküket, Karkarét ismerte a rendõrség, hiszen a férfi a nyomában járó titkosrendõrök elõl szökött meg.

A helyszínen, a Birla-rezidencia kertjében, Nathuram Godsze nem is várva cinkosaira, elkeveredett a Gandhira várakozó tömegben. Gandhi késett, de Godsze bírta idegekkel.

1960-ban vagy 1961-ben készítették Hollywoodban egy filmet a merényletrõl, egy amerikai állítólagos kalandjait dramatizálta, aki az angol szemtanú, Robert Stimson szerint elsõként kapta el a gyilkos karját.

A tipikus, színes nagyfilm olyan szörnyû giccs volt, hogy a zajos reklám ellenére is, még az USA-ban is megbukott. Kilenc óra Rámáig volt a címe, és India és Gandhi teljes meg nem értésérõl tanúskodott. Kissé azokra a romantikus elképzelésekre emlékeztetett, amelyek Európában terjedtek el Gandhiról a harmincas években, mikor rövid idõre Svájcba érkezett.

Akkor a helyi tehenészgazdák szövetségétõl telefonáltak Gandhi házigazdájának, hogy ingyen tejet adnának "India királyának". A gyerekek virágokat hoztak, egy hegedûs az ablaka alatt játszott. Olaszországból és Franciaországból "India szent férfiújához" címzett levelek érkeztek. Nehru önéletrajzában azt is megírta Gandhiról, hogy varázsló, aki képes az emberi szívek legtitkosabb húrjain játszani. De azok a naiv népek Európában arra kérték Gandhit, hogy (micsoda irónia !) jósolja meg a legközelebbi lottóhúzás nyertes számait.

A filmben volt ebbõl az édeskés mítoszból is valamicske, egy kis indiai couleur locale és egyetlen jó jelenet, a gyilkosság pillanata. Itt megmutatták, hogyan viselkedett Nathuram Godsze.

Õ maga a bíróság elõtt zavarosan magyarázkodott,

"Nagy tisztelettel viseltettem a Mahátma iránt. Ezen a halála sem változtathat. Ezért nem vagyok elégedett azzal, hogy megfosztottam életétõl. Azt éreztem, amit Ardzsúna (a nagy indiai eposz, a Mahábhárata fõhõse), mikor megölte guruját, Drónacsariát, akitõl a hadviselés mûvészetét tanulta. De mikor mestere az aljas Kauravák felé hajlott, Ardzsúna bizony nem habozott, és megölte kedves tanítóját. Ám mielõtt ezt megtette volna, egy nyilat Drónacsaria guru lába elé vetett, tisztelete jeléül. Csak a második nyilat lõtte mestere mellébe.

Én ugyanígy éreztem Gandhi iránt, folytatta Godsze. Elõbb a legnagyobb tisztelettel adóztam neki. Január 30-án ezért hajoltam meg elõtte mélyen, és csak utána adtam le három halálos lövésemet közvetlen közelbõl.

A gyilkos tudatosan próbált mítoszt teremteni tette körül. A merénylet elõtt csakugyan meghajolt Gandhi elõtt.

Manu Gandhi, egyike a két fiatal rokon lánynak, akiknek karjaira Gandhi támaszkodott kifelé jövet a kertbe, így vallott,

… az az ember meghajolt elõtte, mintha csak a port akarná letörölni a lábáról. Megijedtem, hogy a Mahátma esetleg megbotlik benne, de ekkor pillantottam meg a revolvert a kezében. Engem félrelökött, és lõtt. Mahátma csak annyit tudott mondani,

"Ram ! Ram…! (Istenem, istenem…!)"

Godsie egyszerûen azért hajolt le, hogy olyan benyomást keltsen, mintha tiszteletét fejezné ki Gandhi elõtt, de hindu szokás szerint összetett kezei közt lövésre kész revolvert rejtegetett. Ezt a fortélyt a bíróságon alázatos gesztusként igyekezett feltüntetni.

De alighanem ez sem segített volna Godszénak, ha Gandhi az nap nem késik el. A véletlen lett a merénylõ legjobb szövetségese. Általában úgy szokott lenni (vallották a tanúk), hogy amikor Gandhi kijött a kertben várakozók közé, két férfi vigyázott rá, nehogy meglökjék. Az egyik elõtte, a másik mögötte ment.

Azon az estén Gandhi siettette kíséretét, hogy behozzák a késést. Kisebb zûrzavar keletkezett, és Gurbacsán Szingh, akinek elöl kellett volna mennie, csak akkor érte utol Gandhit, mikor az már a teraszok felé vezetõ lépcsõn járt, és így nem tudta megelõzni. A másik rendfenntartó, Sz. I. Armanath, három lépéssel mögötte ment, mikor eldördültek a lövések. Õ volt az, aki elsõként kapta el a tettest (nem pedig egy véletlenül ott tartózkodó amerikai), és megakadályozta, hogy öngyilkosságot kövessen el.

Godsze ugyanis a Gandhira leadott három lövés után saját halántékához emelte a revolvert, és a negyedik golyóval önmagát szándékozta megölni. Nem attól tartott, mint Princip Sarajevóban, hogy gyenge pillanatában kiadhatja társait, akiknek esetleg sikerült elmenekülniük. Talán inkább tisztában volt azzal, hogy ez a gyilkosság keresztülhúzza minden politikai ambícióját. Vagy a lélekvándorlásba vetett hit okozta, hogy el akart menekülni a felelõsségre vonás elõl, amelyre még ebben az életében kerülhetett sor. A bíróság elõtt (bár sokat és nyíltan beszélt) ezeket a gondolatait nem világította meg. Teljes beszédkészségét és energiáját a Gandhi iránt érzett heves és értelmetlen gyûlöletének politikai indoklására fordította.

Elõbb csak azt ismerte be, hogy õ lõtt, és állította, nem voltak cinkosai. De késõbb a bizonyítékok súlya alatt már csak Szavarkar részvételét tagadta, és állította, õ maga volt az összeesküvés értelmi szerzõje.

"Magam vagyok a bûnös. Kötelességemnek tartottam véget vetni a nemzet úgynevezett atyja életének, aki komoly szerepet játszott az ország élveboncolásában."

Élveboncolás, ez a szó rengetegszer visszatért Godsze magyarázataiban. Még az önálló Pakisztán megalakulásába belenyugvó indiaiak közül is sokan így nevezték a földrész felosztását.

Godsze bizonygatta, hogy amint Szavarkar lemondott a Mahászabhá irányításáról, és ezt a kevésbé fanatikus Mukardzsi doktor vette át, a szervezet teljesen alkalmatlanná vált, hogy "Gandhi klikkjének hinduellenes lépéseit" megakadályozza, és kezdte "kiszolgálni" a Kongresszust. Ezért Godsze új, harcos, a Mahászabhától független, az Indiai Kongresszus Párt és a Muzulmán Liga ellen irányuló ifjúsági szervezetet akart létrehozni.

Számára még Szavarkar és a Mahászabhá más, annak idején félreállított öreg vezetõi is túl kevéssé voltak radikálisok, Szavarkarról pedig kiderült, hogy nem képes értékelni Godsze Gandhi és muzulmánellenes terveinek "harci elõnyeit".

Godsze eszmefuttatása nem volt túl logikus, de kétségtelenül következetes. Aznap néhány tudósító azt írta a fõvádlottról, úgy beszélt, mint egy fasiszta. Mindenesetre a manõver Szavarkar és az egész ultranacionalista Mahászabhá ügyes védelmét szolgálta.

Godsze igyekezett mentegetni tettét, bírálta Gandhinak a muzulmánok iránt érzett érzelmeit, valamint a rossz elleni passzivitást és a fegyveres harc ellenzését. Összekeverte a dolgokat, tudatosan kiforgatta Gandhi kijelentéseit, amelyeket újságíró létére kétségtelenül jól ismert.

"Húsz éven keresztül provokációnak éreztem Gandhi tevékenységét", ez volt Godsze egyik jellegzetes mondata.

Egy perccel késõbb hamis pátosszal kiáltotta,

"Gandhi miért tanácsolja a kasmíri maháradzsának, hogy költözzék Benáreszbe, és miért nem hívja fel a hajderábádi nizámot, hogy utazzék Mekkába ?"

A hajderábádi kérdés (a nizám az angolok csendes támogatásával India régi egységes területén egy harmadik független államot akart létrehozni) fontos pontot jelentett az összeesküvõk, fõleg Godsze értelmezésében. A hajderábádi ügyet emlegetve gyûjtöttek pénzt is. Ezzel magyarázták a fegyverkereskedõknek, miért van szükségük revolverekre.

Vajon Gandhi csakugyan olyan megalkuvás nélküli híve volt a passzív ellenállásnak, olyan pacifista, amilyennek sok híve hitte õt Európában és Amerikában ? A tétel bizonyítására gyakran emlegetik Gandhinak a második világháború alatt tett szélsõséges kijelentését, a csehek nem vesztették volna el függetlenségüket, a zsidókra pedig nem olyan sors várt volna, ha a tömeges passzív ellenállás útját választották volna.

Mindebben fõleg a hitlerizmus lényegének teljes meg nem értése rejtõzik. Gandhi a több százmilliót számláló indiai nemzet méreteiben gondolkodott, amely a számban sokkalta kisebb gyarmati hatalom ellen harcolt. Ha a dolgok Indiát és annak sorsát érintették, Gandhi jóval kevésbé volt következetes; az elsõ világháború idején még az angol hadsereg sorozásait is támogatta.

Így hát Gandhi kész volt belenyugodni abba, hogy India egyetlen lövés nélkül elveszítse Kasmírt és Hajderábádot, ahogy azt a gyilkos igyekezett sugallni a bíróságnak ?

A Mahábháratához és Ardzsúna történetéhez visszatérve, Gandhi önéletrajzában megmagyarázta a fegyveres harchoz való viszonyát. Megkérdezték egyszer ugyanis tõle, miképpen értelmezi Krisnának Ardzsúnához intézett isteni szavait, hogy kötelessége igaz ügyért folytatott harcban megsemmisíteni az ellenséget. Gandhi így válaszolt, ezt a tanítást nem szó szerint értelmezi, hanem mint jelképes kifejezését annak az örök harcnak, amely az emberi elmékben dúl a jó és a rossz közt, az igaz és a hamis között. Gandhi saját, a háborúval kapcsolatos nézeteit nem vetette össze Krisnának Ardzsúnához intézett szavaival, hisz Ardzsúnának a ksatríja kaszt tagjaként, katona lévén védelmeznie kellett népét. A Mahátmá nem ítélte el a kötelességét teljesítõ katonát, hisz ha nem teljesítené, fegyvertársai és mindenki más, akik rábízták védelmüket, gyávának tartanák.

Gandhi nem egyetlen gondolat embere volt. Hû maradt alapvetõ gondolatmenetéhez, de nyilvános tevékenykedésének fél évszázada alatt át tudta azt formálni a mindennapi élet változó követelményeinek megfelelõen.

Tevékenysége végén, mikor már nem volt tényleges befolyása India politikájára, röviddel a függetlenség kikiáltása után, 1947. szeptember 20-án, Gandhi kijelentette,

"Mindig a háborúk ellen voltam, de ha a Pakisztánnal fennálló nézeteltérés megoldására nincs más megoldás, India kormánya kénytelen lesz a háborút választani." Saját személyét illetõen viszont megjegyezte, "Ebben az új rendben azok között, akik hadsereget, haditengerészetet, légierõt és hasonlókat akarnak, számomra nincs hely. Ebbõl semmiféle részt nem vállalok."

Godszének és a többi merénylõnek tudnia kellett arról, hogy Gandhi és Nehru útjai (személyes barátságuk ellenére) a napi politikai kérdések miatt elváltak. De Godsze fanatikus volt, csak indoklást keresett saját gondolatai és érzései számára. Magyarázatul csak egy fanatikus válaszolhatott így, "Egy belsõ hang parancsolta, öljem meg Gandhit, és én engedelmeskedtem ennek a hangnak."

A bíróság türelmesen hallgatta Godsze és a többi vádlott eszmefuttatásait, de fõleg ténymegállapítással foglalkozott. Ez nem volt könnyû feladat. Csak Badge vallott cinkosai ellen. Szavarkar az összes vádat tagadta, és mivel a Godszéval és Aptéval folytatott bizalmas beszélgetéseinek nem volt tanúja, állította, hogy maga a politikai témájú beszélgetés nem bûncselekmény.

A bírósági eljárás sokáig tartott, egészen 1948 végéig. Egy hónappal késõbb hirdettek ítéletet.

Nathuram Godszét és Narajám Aptét halálra ítélték. Madan Lál, Karkare, Kisztajja és két másik vádlott életfogytiglani börtönbüntetést kapott, Szavarkart felmentették. Szabadon eresztették Badgét is, a merénylõk szolgálatkész fegyverszerzõjét és az éppoly szolgálatkész koronatanút is. Jutalmul azért, mert a vád javára tanúskodott, az angol bíróságok joggyakorlata szerint felmentették.

Ezzel teljesen rendkívüli helyzet állt elõ. Kisztajjának, a szolgának, aki csupán Badge utasításait teljesítette, ugyanazon bírósági ítéletébõl kifolyólag élete végéig börtönben kellett volna ülnie.

Kisztajja fellebbezett, és akkor elismerték, hogy nem vett részt az összeesküvésben. Ily módon eleget tettek a megsértett igazságnak.

Sok hónapba beletellett, míg az összes fellebbezés (az egyik megjárta a londoni Királyi Titkos Tanácsot is) befejezõdött, és az ítéletek jogerõssé váltak. 1949. november 11-én mindkét halálos ítéletet végrehajtották. Nathuram Godszét és Narajam Aptét a kelet-pandzsábi Ambala börtönében akasztották fel.

A történelem saját kommentárt adott a Gandhi-merénylethez. Az elítéltek még haláluk elõtt megtudták az újságokból, hogy a Pakisztánnal folytatott kasmíri háború az ENSZ égisze alatt fegyverszünettel ért véget. A hajderábádi nizám ugyan továbbra is megtarthatta címét és kincseit, aranyát, drágaköveit, de meg kel lett hajolnia a "rendõrségi akció" elõtt. Az érzékenyebb fülûek számára az indiai kormány így nevezte katonai és fegyveres lépéseit. A nizám beleegyezett, hogy fejedelemségét beolvasszák Indiá ba. Idõvel abból lett Ándhra Pradés állam egy része.

India a függetlenség elõtt 600 kisebb-nagyobb fejedelemségbõl állott. Egységét a reális lehetõségek határain belül valósították meg. A mahárádzsák, rádzsák és a kis államocskák más régi urai megtarthatták címeiket, ezen felül a kormánytól sok éven keresztül még jelentõs összegeket kaptak. De (ahogy Kipling mondta volna) ez már egy egészen más történet, amelynek semmi köze a Gandhi elleni merénylethez.